Összekuszálódott gondolotok avagy hétfő
Üdv újra Drágák!
Múlthéten,ofim beintézett a sulisleírni is szörnyű. Pszichilógushoz. Ma valahogy,úgy ébredtem,hogy nem érdekelt semmi. Pedig 14-e van. 14-es a mezszámom. Tegnap én teljesen megbeszéltem magammal,hogy a hétfő már pedig az én napom lesz. Lófaszt.
Reggel miközben dobálgattam végig azon tűnődtem,hogyan lóghatnék meg legkönnyebben,de végül csak suliban maradtam.
Kettőtől meccsünk volt,azt biztosan nem hagytam volna ki. Az pedig elég parásan jött volna le,hogy az iskolát offolom a meccset pedig nem.
Nem akartam balhét ígyis elég nagy feltűnést keltek mostanában.Jó mondjuk ekkora testtel nem értem,hogy mit várok.
Tesin Ofi szólt,hogy jelenésem van. Egész
nap bújkáltam az emberek elől,nem vágytama lelkembe belemászó bájcsevejekre.
Felmentem megálltam a könyvtár előtt. Azért az mégis cinkes,ha tesi cuccba állítok be. Átöltöztem.
A környező mosdóig jutottam,mert görcsös sírás kapott el. Foggalmam sincs,hogy mi a franc bajom volt. Könnyebb volt a fejembe húzni a kapucnit,mint belemélyedni a lelkembe lévő űrbe.Megmostam a képem. Ritka szarul néztem ki. Kisírt szemeim alatt hatalmas táskák égtelenkedtek ezzel tanúbizonyságot téve érzelmi állapotomról.
Elindultam ismét. Úgy 3 méter megtétele után az udvaron találtam magam. A friss téli levegő az arcomba vágot. Picit éreztem,hogy élek. Megpillantottam a tükörképem az üvegajtóban. A combjaim látványától hányingerem lett ,ezért inkább elfordultam.
Már becsengettek. A matek tanárom sietős léptekkel közelítette meg az autóját. Útja közben egyszer rámpillantott,majd elhajtott. Vajon érettségiig megtanulja,hogy nem Annának hívnak? Hmm. Reménytelen...
Ismételten nekilódultam.Felmásztam a harmadikra és megálltam. Rengetek minden játszódott le a fejemben. Lelövöm a poént. Nem mentem be. Nem tudtam.
Valami belső fal megakadályozott.
Yana azt suttogta:Nem.
Léna azt :Igen.
Igen.Nem.Igen.Nem.Nem.Igen.
Végül Yana ordított bele akkorát a fejembe,hogy még én is meglepődtem.NEM.
Jól van. Jól van. Nem kell a balhé.
Mondanom se kell egész nap bújkáltam.
Ettem:zabkását,Belvitát,proteines csokit és joghurtot. Ezek kellettek,ahhoz, hogy ne essek össze meccsen.
Valahogy a lábaim nem úgy dolgoztak,ahogyan én azt szerettem volna. Lassú voltam és gyenge. Gyűlöltem magam ezért. Ezért is.Pontot akartam szerezni. Érezni akartam azt a mámort,ami elönt mikor jól játszom. Csak egy kicsikét. Ennyi járhat nekem is. Nem? Betörtem. Beleadtam minden erőmet. Minden fájdalmamat...Minden nyomorúságomat...
Nem tudom,hogy pontosan mi történt. Éreztem,ahogyan a hátam nekicsapódik a falnak,aztán eldőltem mint egy darab fa. Nem bírtam felállni. Nem bírtam megmozdulni. Nem fájt. Nem éreztem semmit,csak gyengeséget. Hallottam a bíró sípját. Még mindig ott feküdtem. Hallottam lépteket közeledni felém. Valaki megszólalt:"Kellj fel!" Mintha nem ezt akarnám. Feltápászkodtam. Különböző színes foltok sokasága jelent meg előttem. Lefeküdtem a kispad mellé és vártam a csodára.
A szerencse velem volt összeszedtem magam és könnyedén megnyertük a meccset.
Az edzőm azt mondta,hogy segítségre van szükségem.Fogadjam el a segítséget. Foglalkozott velem. Öntötte a tudást összezavarodott buksimba. Végezetül azt mondta, hogy holnap keressem fel Doki nénit,különben nem enged edzeni. Őrült. Képes rá. Elmondása alapján nem voltam olyan szar,mint amilyennek éreztem magam.
"Látom,hogy küzdessz és hajtassz,de látom azt is,hogy nehezedre esik mozogni,látom mikor a gyomrodhoz kapsz."
A mai nap tanulsága tehát az,hogy el kellett volna mennem a doktornőhöz. Példát kell mutatnom a csapatomnak és mindazoknak akik félnek. Mert igenis szembe kell néznünk a félelmeinkkel,az életünkkel.
Tudjuk,hogy másnak is rossz ,bár én ettől nem érzem jobban magam.Ki fogunk mászni a magunk ásta gödörből,betemetjük ,majd ültetünk oda egy fát,amin majd a gyerekeink hintázhatnak vagy felzabálhatja egy kecske.
Hálás vagyok mindazért,amit eddig kaptam az élettől és bebizonyítom mégiscsak ki kellett szakadnia annak a guminak.
Vigyázzatok magatokra!
Múlthéten,ofim beintézett a sulis
Reggel miközben dobálgattam végig azon tűnődtem,hogyan lóghatnék meg legkönnyebben,de végül csak suliban maradtam.
Kettőtől meccsünk volt,azt biztosan nem hagytam volna ki. Az pedig elég parásan jött volna le,hogy az iskolát offolom a meccset pedig nem.
Nem akartam balhét ígyis elég nagy feltűnést keltek mostanában.
Tesin Ofi szólt,hogy jelenésem van. Egész
nap bújkáltam az emberek elől,nem vágytama lelkembe belemászó bájcsevejekre.
Felmentem megálltam a könyvtár előtt. Azért az mégis cinkes,ha tesi cuccba állítok be. Átöltöztem.
A környező mosdóig jutottam,mert görcsös sírás kapott el. Foggalmam sincs,hogy mi a franc bajom volt. Könnyebb volt a fejembe húzni a kapucnit,mint belemélyedni a lelkembe lévő űrbe.Megmostam a képem. Ritka szarul néztem ki. Kisírt szemeim alatt hatalmas táskák égtelenkedtek ezzel tanúbizonyságot téve érzelmi állapotomról.
Elindultam ismét. Úgy 3 méter megtétele után az udvaron találtam magam. A friss téli levegő az arcomba vágot. Picit éreztem,hogy élek. Megpillantottam a tükörképem az üvegajtóban. A combjaim látványától hányingerem lett ,ezért inkább elfordultam.
Már becsengettek. A matek tanárom sietős léptekkel közelítette meg az autóját. Útja közben egyszer rámpillantott,majd elhajtott. Vajon érettségiig megtanulja,hogy nem Annának hívnak? Hmm. Reménytelen...
Ismételten nekilódultam.Felmásztam a harmadikra és megálltam. Rengetek minden játszódott le a fejemben. Lelövöm a poént. Nem mentem be. Nem tudtam.
Valami belső fal megakadályozott.
Yana azt suttogta:Nem.
Léna azt :Igen.
Igen.Nem.Igen.Nem.Nem.Igen.
Végül Yana ordított bele akkorát a fejembe,hogy még én is meglepődtem.NEM.
Jól van. Jól van. Nem kell a balhé.
Mondanom se kell egész nap bújkáltam.
Ettem:zabkását,Belvitát,proteines csokit és joghurtot. Ezek kellettek,ahhoz, hogy ne essek össze meccsen.
Valahogy a lábaim nem úgy dolgoztak,ahogyan én azt szerettem volna. Lassú voltam és gyenge. Gyűlöltem magam ezért. Ezért is.Pontot akartam szerezni. Érezni akartam azt a mámort,ami elönt mikor jól játszom. Csak egy kicsikét. Ennyi járhat nekem is. Nem? Betörtem. Beleadtam minden erőmet. Minden fájdalmamat...Minden nyomorúságomat...
Nem tudom,hogy pontosan mi történt. Éreztem,ahogyan a hátam nekicsapódik a falnak,aztán eldőltem mint egy darab fa. Nem bírtam felállni. Nem bírtam megmozdulni. Nem fájt. Nem éreztem semmit,csak gyengeséget. Hallottam a bíró sípját. Még mindig ott feküdtem. Hallottam lépteket közeledni felém. Valaki megszólalt:"Kellj fel!" Mintha nem ezt akarnám. Feltápászkodtam. Különböző színes foltok sokasága jelent meg előttem. Lefeküdtem a kispad mellé és vártam a csodára.
A szerencse velem volt összeszedtem magam és könnyedén megnyertük a meccset.
Az edzőm azt mondta,hogy segítségre van szükségem.Fogadjam el a segítséget. Foglalkozott velem. Öntötte a tudást összezavarodott buksimba. Végezetül azt mondta, hogy holnap keressem fel Doki nénit,különben nem enged edzeni. Őrült. Képes rá. Elmondása alapján nem voltam olyan szar,mint amilyennek éreztem magam.
"Látom,hogy küzdessz és hajtassz,de látom azt is,hogy nehezedre esik mozogni,látom mikor a gyomrodhoz kapsz."
A mai nap tanulsága tehát az,hogy el kellett volna mennem a doktornőhöz. Példát kell mutatnom a csapatomnak és mindazoknak akik félnek. Mert igenis szembe kell néznünk a félelmeinkkel,az életünkkel.
Tudjuk,hogy másnak is rossz ,bár én ettől nem érzem jobban magam.Ki fogunk mászni a magunk ásta gödörből,betemetjük ,majd ültetünk oda egy fát,amin majd a gyerekeink hintázhatnak vagy felzabálhatja egy kecske.
Hálás vagyok mindazért,amit eddig kaptam az élettől és bebizonyítom mégiscsak ki kellett szakadnia annak a guminak.
Vigyázzatok magatokra!
Puszil:Szvetlana
Megjegyzések
Megjegyzés küldése